"Galga völgyén láthatatlan fagyok szálltak a szélben. Hazafelé az alsó udvaron jöttünk át Az istállóból lámpafény vetődött ki. A küszöbön egy pirosképű, szőke kis leány ült. Odabenn a tehén mellett az asszony guggolt és hallatszott a csendben, ahogy a tej egyenletes, éles csurranással verődött le a sajtárba.
A kocsis levette a kalapját és nem tette vissza. A falnál egy falusi gazda támaszkodott. Kiegyenesedett és ő is köszönt. A Vörös Újság harci üvöltése jutott az eszembe. "Be kell vinni az osztályharcot a faluba"...
Az emberek az aszódi agitátorokról mondtak valamit.
- Hadd ugassanak - vetette oda a gazda nyugodalmasan - előbb majd kitapasztaljuk, hogy mit is akarnak fönn Budapesten.
Nem láttam az arcát a sötétben, de egyszerre úgy rémlett, már nem egy ember áll ott, hanem várakozón, gyanakvón ott áll maga a magyar paraszt. Keveset beszél, de nem is igen dolgozik. Az ekeszarvának dőlve komoran figyeli, hogy kié lesz hát a föld.
- Károlyi Mihály megígérte. Igaz, hogy nem adta és amit a magáéból osztott, arról is kitudódott, hogy a másé volt.
- A kommunisták még többet ígértek, - szólt közbe Kállay Erzsébet, azzal a csodálatos óvatos hanggal, amelyre minket ez az idő tanított meg.
- Azok csak a városiaknak ígérik, hogy minden az övék, - felelte a gazda - nekünk azt tanítják, hogy a föld is mindenkié.
- Hát bizony - dörmögte a kocsis, - ezt az új törvényt nem lehet olyan könnyen megérteni...
- Ezért hallgattuk az elején a kommunistákat - mondotta a gazda. - Tudni akartuk, hogy hát már most mi történjék a földdel. Hanem aztán... Egy darabig hallgatott, mintha a sötétben tanakodott volna mondja-e, ne mondja. Helyette a kocsis folytatta:
- Mikor az új törvényt kezdték beszélni, hogy nincs többé vallás, ez már nem tetszett. Meg az se ám, szólt oda a gazda, hogy egy pár lesz azokból megkövetem szépen, akik esztendeig vadházasságban élnek. - Csend volt egy ideig. Az emberek, mintha szégyelltek volna nekünk erről beszélni, szinte maguk között beszéltek:
- De az asszonyok akkor haragudtak meg csak igazán - nevetett a gazda - mikor azt szavalták, hogy még a házas ember is megházasodhat így akárhányszor, mert a régi magától megszűnik, ha kijelenti az ember, hogy újat köt.
És az előbbi komolyság mintha föloldódott volna.
- Hirtelen szekérre is ültek a kommunisták.
- Pénzért se jönnek azok ide vissza.
Odabenn már jó ideje elvégezte az asszony a fejést. Az istállóajtóban állt a kis leánya mellett. Egyszerre sötéten beleszólt a beszédbe:
- Azt is mondották, hogy a templomokból panoráma színházat csinálnak, meg hogy nincs többé se törvénytelen gyerek se öröklés, majd eltartja a gyereket az állam.  - Az utolsó szónál rimánkodva kapaszkodott a kicsi lány az anyja szoknyájába. - Édesanyám, - mondotta szepegve - de engem úgy-e, nem visz el az állat? - A kocsis nevetni kezdett. Az asszony a fejét rázta. - Elvisz a bizony, ha rossz vagy.  - A kislány sivalkodni kezdett, az anyja a két karjába kapta és ezzel az egyetlen meleg kicsi mozdulattal feldöntötte a kommunizmus minden rendeletét. Aztán ment, vitte síró gyerekét, mintha csak egyetlen teremtés lettek volna. Utánuk néztem. Túl rajtuk lágy sötét áradással emelkedett az éjszaka és elmerült benne az alvó falu. Már csak a kunyhók teteje állt ki az áradásból a csillagos ég alatt.
És ide is eljött Lenin...
A falu pedig nagy vérveszteségében alszik és sehol sem ellenkezik. De álmában is belekapaszkodik a földbe. A föld pedig a haza és a haza a nagy Magyarország. Egyszerre odadobbant a falunak a szívem. Falu, magyar falu, önző, mint a gyerek, közönyös, mint a tilalomfa, erős, mint az idő. Minden bűne szőlőhegyek vad mámora, termékenyülések és termékenyítések ősi vágyai, a férfi, az asszony és a föld. De övé a vetés és az aratás.
Öntudatom alatt valami átderengett. Megváltó leszel-e örök magyar falu."

(Tormay Cecile 1919. március 30-31.)

"Világos, hogy számunkra a háború vége csak egy lehet: vagy a germán nép pusztulása vagy a zsidóság eltűnése Európából. Szeptember harmadikán már bejelentettem a Német Reichstagban és én gondosan nem tettem meggondolatlan jóslatokat, hogy ez a háború nem a zsidók elképzelése szerint alakul, nevezetesen, hogy az európai árja népek eltűnjenek, ehelyett a háború eredménye a zsidóság pusztulása kell hogy legyen.

Az első alkalom... Az első alkalom, hogy mások nem fognak egyedül vérezni!

És ahogy a háború terjed, úgy terjed az antiszemitizmus is. Az antiszemitizmus táplálni fog minden börtöntábort, minden családot fel kell világosítani, miért kell áldozniuk a keserves célért.

És az óra el fog jönni, amikor minden idők leggonoszabb világellensége, ki fogja játszani ezer év kötelességét.

Két évvel Hitler halála után, a zsidó államot, Izraelt megalapították. Egy állam, ami a zsidó terrorizmus központja.

A küzdelem a cionista elit és a nemzetközi zsidóság ellen nem ért véget Hitler halálával.

Az izraeli-iráni helyzetnél előtűnt az, hogy a cionista elit mégegyszer megpróbálja belemeríteni népeinkbe a csüggedés csapdáját, egy elkerülhetetlen eredménnyel: a Harmadik Világháborúval."

Mióta muszlim lettem, sokan mondják nekem, hogy az Iszlám elnyomja a nőket. Részletekbe nem bocsátkozom de sok negatív dolgot mondanak, csak mert a férjem arab.
Érdekes, hogy amikor katolikus voltam senkinek nem jutott eszébe azt mondani, hogy majd el leszel nyomva, stb. csak mert a férjem katolikus volt és magyar.
Egy kicsit utána néztem a nők helyzetének a vallásokban és korokban.
Tekintsünk be és nézzük meg a nők helyzetét régen és ma.


A következő történelmi példák azt a tényt illusztrálják, hogy a nők státusza a korai civilizációkban nagyon alacsony volt és hogy minden alapvető emberi méltóságtól megfosztottak voltak.A múltban a nőket lealacsonyították és a testi vágy kielégítésének eszközeként használták

 Babolóniai civilizáció:

A nőket lealacsonyították és minden jogtól megfosztották a babilóniai jog alatt. Ha egy férfi megölt egy nőt, a férfi helyett a feleségét büntették halálbüntetéssel.

Görök civilizáció:

A Görög civilizációt minden ősi civilizáció közül a legdicsőbbnek tartják. Ezalatt a dicső rendszer alatt, a nők minden jogtól mentesek voltak és lenézték őket. A görök mitológiában egy képzeletbeli nő, Pandóra az emberek szerencsétlenségének alapvető okozója. A görögök a nőket félállatinak és a férfiak alattvalóinak tartották. Bár a nők tisztasága értékes volt, és a nőket nagyra becsülték, később a görögökön eluralkodtak ez egó és a szexuális perverziók. A prostitúció általánossá vált a görög társadalom minden osztálya között.

Római civilizáció:

Amikor a római civilizáció dicsőségének zenitjén volt, egy férfinak még arra is volt joga volt, hogy a feleségének életét vegye. A prostitúció és a meztleneség elfogadott dolog volt a rómaiak között.

Egyiptomi civilizáció:

Az egyiptomiak a nőket gonosznak tartották és az ördög egyik jelének.

Az Iszlám előtti Arábia:

Mielőtt az Iszlám elterjedt Arábiában, az arabok lenézték a nőket és gyakran, amikor lánygyermek született, élve eltemették.
Az Iszlám felemelte a nőket és egyenlőséget adott nekik és elvárja, hogy fenntartsák a jogaikat


Amikor nők jogairól esik szó napjainkban, akkor elsősorban az iszlám országokat szokás negatív példa ként felhozni – igaz, nem lehet kellemes, mondjuk Kairóban a 40 fokos hőségben tetőtöl-talpig egy fekete lepelbe burkoltan kell közlekednünk a tűző napon. Arról viszont már kevesebb szó esik, hogy a hinduknál – leszámítva, hogy ott a nem kell elfüggönyözniük magukat – a nők helyzete még sokkal kiszolgáltatottabb mint az araboknál.
Még a felsőbb, művelt társadalmi rétegek soraiban is az a gyakorlat, hogy a szülők szervezik meg gyerekeik házasságát, különös tekintettel arra, hogy azonos kasztba tartozzanak. Az esküvő után a feleség, lényegében férje családjának rabszolgája: gyakori eset, hogy ha nincsenek megelégedve a fiatal asszonnyal egyszerűen kinyírják, leöntik sósavval, vagy benzint locsolnak rá és felgyújtják.

A katolikus propaganda a nőt piedesztálra állítja, másrészt viszont elutasítja a jogát az önmegvalósításra és a közéletben való részvételre. A katolikus vallású országokban az egyház aktívan harcol minden reform ellen, amely javítana a nők helyzetén -- a családon belül és a társadalomban. A nőktől alárendeltséget, szófogadást és passzivitást kíván meg. Ezzel nem veszi figyelembe az emberiség felének szabad önmegvalósításra való jogát. A társadalom fejlődésével azonban bizonyos mértékben az egyház is rákényszerül, hogy időnként engedjen szigorú elnyomó politikájából.

Az Ószövetség szerint a férfi köteles minden Istennek tett fogadalmát, esküjét betartani. Nem szegheti meg szavát. A nő esküje, fogadalma azonban nem feltétlenül kötelező rá nézve. Ahhoz hogy kötelező érvényű lehessen "szentesítenie” kell azt a nő apjának, ha még apja házában él, illetve a férjének, ha már férjnél van. Ha az apa vagy a férj nem szerez érvényt a leánya vagy felesége esküjének, fogadalmának, akkor bármely esküje, fogadalma semmis és érvénytelen.

 "Ha egy nő tesz apja házában hajadonként fogadalmat vagy kötelezi magát megtartóztatásra, s az apja fogadalmáról vagy arról a megtartóztatásról, amire kötelezte magát, tudomást szerez és apja nem ellenzi, akkor minden fogadalma érvényes s minden megtartóztatás, amire kötelezte magát törvényes. Ha ellenben az apa azon a napon, amikor tudomást szerzett róla, tiltakozik ellene, minden fogadalma és megtartóztatása érvénytelen, amire csak kötelezte magát, s az Úr megbocsát neki, mivel az apja tiltakozik ellene.” (Számok könyve, 30: 4-6)

Vajon miért van az, hogy a nő szava nem feltétlenül érvényes? A válasz nagyon egyszerű: mert a nő mielőtt férjhez menne apja tulajdona, házassága után pedig a férjéé. Az apa kontrollja leánya fölött olyan mértékű volt, hogy ha akarta akár el is adhatta! A rabbik írásai szerint a férfi eladhatja leányát, de a nő nem. Ezen szövegek szerint pedig a házasság nem más, mint az, hogy az apa lánya feletti kontrolljának a joga a férj birtokába kerül át. A nő szent és sérthetetlen tulajdona lesz férjének. Ha pedig a nő valakinek a tulajdona, akkor ígérete érvénytelen mindaddig, míg tulajdonosa (azaz az apja vagy a férje) nem "szentesíti”, ezáltal biztosítva érvényt a nő ígéretének.Érdemes megjegyezni, hogy a Biblia idézett rendelkezése a nők fogadalmára, eskütételére vonatkozóan századunk elejéig éreztette negatív hatását a zsidó és keresztény nők esetében. Nyugaton a férjezett nőnek nem volt jogi státusa: semmilyen tette nem volt legális. A férj elutasíthatott, eltörölhetett bármilyen szerződést, üzletet, amit a felesége kötött. A zsidó-keresztény törvénykezés legfőbb örökségeként a nyugati nő tehát képtelen volt akár egy szerződést is megkötni, mert gyakorlatilag valakinek a tulajdonában volt. Évszázadokig szenvedtek Nyugaton a nők apjukkal, illetve férjükkel szembeni helyzetük bibliai felfogása miatt.

Az  Iszlám  nem  tartja azt, hogy a nők természettől fogva alárendeltek a férfiaknak,  sőt  ezzel  ellentétben:  a  nők  és a férfiak egyenlő jogokkal rendelkeznek.  Intellektuális  és  szellemi képességeik egyenértékűek. Ezért mindketten egyaránt felelősek tetteikért Isten előtt.
Különösen  ki  kell  hangsúlyoznunk azt, hogy az Iszlámban a nőket nagyon tisztelik. Szó sincs arról, hogy az asszonyoknak nincs lelke, és ők lennének minden  rossz  forrásai,  vagy,  hogy  alá  vannak rendelve a férfiaknak, és
elnyomásban kell tartani őket. Az iszlám vallás a nőt teljes jogú partnernek tekinti  a házasságban. A házaspárt a Korán egymás lakóhelyének nevezte és a megnyugvás  és  vigasztalás forrását jelentik egymásnak. És, hogy megmutassa az  Iszlám  vallás  az  anyaság kiemelkedő helyzetét és szentségét a Próféta (Béke  Legyen  Vele)  a hagyomány szerint azt mondta: "a Paradicsom az anyák
lábánál van". A Koránban nem az áll, hogy az ember Éva bűnei miatt került ki a  Paradicsomból.  A  muszlimok  Szent Könyve sokkal inkább Ádámra helyezi a
felelősséget,  azt  is elmondja, hogy Allah irgalmasságából Ádám ismét Isten felé  fordult,  aki megbocsátott neki. Az Iszlám felfogás szerint ezzel Ádám bűne  magánál  Ádámnál  véget  is ért, s Allah, aki Jóságos és Irgalmas, nem
teszi felelőssé az emberiséget Ádám bűnéért.

A  nők  helyzete időnként vitathatatlanul szánalomra méltó volt az Iszlám országokban,  mint  ahogy  a  világon máshol is. De ezek a körülmények nem az  Iszlám  vallásra  vezethetők  vissza,  hanem  az  emberi korlátoltság és gyarlóság eredményei.


Próbáltam röviden összefoglalni, remélem sikerült. :)

Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.

A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.

És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:

Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.

(Dsida Jenő:Tekintet nélkül)

Wass Albert: Otthon

Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.

Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.

Ez az otthon.

Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.

Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.

A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.

Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

Egyszer egy ember talált egy lepke selyemgubót. Egy kis nyílás keletkezett rajta. Leült és órákon át nézte a lepkét, ahogy erőlködött, hogy kikényszerítse magát azon a kis lukon. Aztán úgy tűnt, hogy nincs semmi előrelépés. Úgy látszott, hogy ha képes lett volna, már kibújt volna, de nem tette… Így az ember elhatározta, hogy segít a lepkének. Vett egy ollót és levágta a maradék selyem-gubót. A lepke aztán könnyen kiszabadult. De duzzadt teste és kicsi, összeaszott szárnyai voltak… Emberünk tovább figyelte a lepkét, mert azt várta, hogy bármelyik pillanatban, majd megnőnek a szárnyai és kifejlődnek, hogy képes legyen támogatni a testét, ami majd összehúzódik a megfelelő időben. Semmi sem történt! Valójában a lepke azzal töltötte hátralevő életét, hogy körbe-körbe mászott dagadt testével és összeaszott szárnyaival. Soha nem lett képes arra, hogy repüljön!
Milyen az ember! Nagy kedvességében és igyekezetében nem érti meg, hogy a szűk selyemgubó és az erőlködés a picike nyíláson át, volt az Isten által elrendelt út ahhoz, hogy a testéből a folyadékot a szárnyaiba erőltesse, egyszerre csak készen állva a repülésre, amint kiszabadul a selyem-gubóból.
Néha éppen ez az erőlködés az, amire az embernek szüksége van az élete során. Ha akadályok nélkül élnénk le életünket, akkor ez megbénítana minket! Nem lennénk akkor olyan erősek, mint amilyenek lenni tudnánk. Soha nem tudnánk "REPÜLNI”!

Móricz Zsigmond: KAPITALISTA  A TANYÁN

 

A háború utáni években még két hold szőlő volt a kis tanyámon. Rossz, régi szőlő, még a filoxéra előtti időkből. Nyolcvan centiméterre voltak ültetve a sorok, a fürt soha be nem ért, s a bora olyan volt, hogy avval soha egy barátomat se kínáltam meg, csak a szentlászlói tótok itták, akik tűzifáért cserélték el. Folyton készültem, hogy kivágom, de volt nekem két öreg szőlőmunkásom, azok nagyon lebeszéltek. Azt mondták, hogy bor, bor, jobb ital, mint a petróleum. Így aztán évről évre maradt.

 

Most tíz éve, egy tavasznapon kimegyek, hát hárman dolgoznak a szőlőben. A két öreg meg egy fiatal. Az öregek oly öregek voltak, hogy még a háborúnak sem kellettek, a fiatal meg akkor került haza orosz fogságból. Az öregek jóságból vették maguk közé, hogy neki is hadd legyen munkája. Nem irigyelték tőle, keressen.

 

Szívesen fogadtam az új munkást, és sokat ácsorogtam mellettük. Ők úgy gondolták, azért, hogy siettessem a munkát, pedig én csak részt akartam venni a szőlőművelés címén végzett kaszinózásban. Ha én megállottam köztük, a kapák is megállottak, csak a szőlőlevelek sustorogtak meg a nyelvek.

 

A fiatal munkás, bizonyos Ádám Mihály, kitűnő mesélő volt, s a két öreg kitűnő hallgató. Élvezet volt nézni, ahogy Mihály nekihevült s beszélt, az öregek pedig pipát tömtek s hallgattak. Az egész világháború lefolyt a szőlőben újra meg újra, s az én nagy örömömre nem is akart befejeződni. A három ember egy hét alatt egy holdat művelt be.

 

Tavasz volt, első kapálás. Még nem laktunk kint, s a következő héten úgy esett, hogy nem volt időm kimenni, azért szombat este megszólítottam Mihályt:

 

- Jöjjön csak, valamit akarok mondani.

 

- Hajjuk - mondta Mihály.

 

- Én a jövő héten nem jöhetek ki, hát azt akarom mondani, vállalják el a hátralevő holdat átajjába.

 

- A meglehet - bólintott Mihály. - Elpártolom.

 

- Egyedül?

 

- Egyedül, nagyságos uram, egyedül.

 

- Nem lesz sok?

 

- Nem. Megcsinálom én egyedül egymagam is.

 

- Osztán mit kér érte?

 

- Hát, nagyságos uram - Mihály művelt ember volt, tudta, hogy kell urakkal beszélni, a nagyságos uramat nem lehet kiirtani a szavából. - Hát, nagyságos uram, teccik látni, én hótt szegény ember vagyok. Nincs több ruhám, csak ez az egy őtő, aki rajtam van.

 

 

Megvetően nézte végig magán az egy őtő ruhát, ami nem is ruha volt, hanem katonai uniformis. De olyan, amely már kiszolgálta az egész háborút és az orosz fogságot s legalább három karantént, ahol mindig kifőzték, s már ritka volt, mint a szita, és lógott rajta, mint az angyalbőr.

 

- Teccik tudni, éppen akkor tört ki ez a büdös háború, mikor szabadulóban lettem vóna. Három évet szógáltam mint kaszárnyatőtelík, négyet a fronton meg még ötöt a muszkáknál. Mikor most hazagyüttem, nem leltem itt semmiféle szülémet, a tíz év alatt elmentek szegények. Nem is hagytak rám se fedelet, se semmit... Hát énrám nagyon rám fér egy kis kereset. Hát ne sajnálja tőlem a nagyságos úr, mer pláne házasodni is akarnék.

 

- No, jól van, Mihály. Nem sajnálom, csak végezze el becsületesen, és meg ne szakítsa magát.

 

- Nem lesz hiba, nagyságos uram.

 

Kezet fogtunk, megegyeztünk, és nagy lelki megnyugovással mentem be Pestre.

 

De szerdán időt szakítottam magamnak, és a délutáni hajóval kimentem Leányfaluba, mit csinál az én egyszál munkahadseregem. Öt órakor érkeztem meg, s keresem a szőlőben, nem látom. Végre megtalálom, ahogy ott hever a szőlő sarkában nagy édesdeden, és sütteti magát a nappal.

 

- Mi az, Mihály, maga hever?

 

- Micsinájjak, nagyságos uram?

 

- A teremtette, dógozzon!

 

- De mit?

 

- Három ember munkáját kell elvégeznie, fogja meg a kapanyelet. Hogy lesz kész a héten?

 

- Má megvan.

 

- Mi a fene?

 

Kisült, hogy mióta kezet fogtunk, ő azóta éjjel-nappal a kapanyelet markolta, s a hold szőlővel szerdán déli egy órára készen is lett. Már nincs más dolga, csak kipihenni a fáradalmakat, s amint láttam, el is volt szánva rá, hogy szombatig ott pihen, míg én ki nem jövök.

 

Csúffá tett engem ez az Ádám Mihály, gondoltam magamban, de a szőlő be volt garaszolva. Éppen úgy, mint az első hold.

 

Nem mondhatnám, hogy el voltam ragadtatva. Nem szeretnek ezen a vidéken dolgozni. Mifelénk, a Hegyalján nem így művelik a szőlőt. Ezek a világért nem vennének a kezükbe kétágú kapát, csak éppen a füvet irtják. El is magyaráztam neki a nagy különbséget a kétféle munka közt, s ő azt meg is hallgatta ellenmondás nélkül. A fizetést felvette, de én bosszút állottam rajta, mert a következő kapálásra megint hármójukat hívtam be. Sohase tett rá megjegyzést: ő is így tartotta rendjén valónak.

 

De szüret után, mikor a mustot is eladtam, s itt volt az ideje, hogy télire beköltözzünk, megint megszólítottam Mihályt:

 

- Jöjjön csak, Mihály, mondok megint valamit... Vállalja el ennek a szőlőnek minden munkáját jövőre: felibe.

 

- Hogy érti azt a nagyságos úr, hogy felibe?

 

- Én adom a szőlőt, maga a munkát. Én adom a permetezőanyagot, maga elvégzi a permetezést. Én adom a rafiát, maga a kötözést. Ha aztán termés lesz, annak fele az enyém, fele a magáé.

 

Mihály elgondolkozott.

 

- Nem tehetem. Nincs kitartásom. Nem tudok én egész esztendőben ingyen dógozni.

 

- Rendben van. Én magának minden szombaton kifizetem a napszámot. Mintha napszámba dógozna. Ha aztán eladjuk a mustot, levonjuk belőle a kifizetett összeget, a többit maga megkapja.

 

- De hátha nem lesz annyi termés..., hogy kiteljen belőle a napszám...

 

- Nem baj. Ha nem lesz annyi, nem fogom magát perelni a többletért.

 

Rám nézett a szeme sarkából. Megfúrt, széjjelboncolt.

 

- Hun fizeti ez ki magát a nagyságos úrnak?

 

Nem értette a dolgot, nem akart kötélnek állani.

 

- Nem muszáj most válaszolni. Gondolja meg. Mi karácsonyra ki szoktunk jönni, addig van ideje. Akkor majd megmondja.

 

Úgy is lett, karácsonyra kimentünk ünnepelni a havat és a telet. Mihály beállított.

 

- Meggondoltam a dógot. A jány is jóváhagyta.

 

- Jány is van?

 

- Van egy szegény. Szép jány, csak kicsit szegény, szóval semmije sincs. Hát ű is mondta, beszéljek a nagyságos úrral.

 

- No, hajjuk.

 

- Ahogy a szó vót... Felibe..., de a nagyságos úr kifizeti a napszámokat...

 

- Rendbe van.

 

- Hát így elpártolom.

 

Írást is kért s kapott. Abba a legnagyobb gonddal fogalmaztam meg mindent, ahogy a szó volt. Összehajtotta az írást, köszönt, s kiment a szőlőbe: Én csak néztem örömmel, ahogy lépkedett a hóban a tőkék közt. Ez már gazda. Ez már gondolkodik.

 

Tavasz nyíltával, ahogy kijöttem, a szőlő már meg is volt metszve. Még nyitni nem lehetett, mert fagyott volt a föld, s a hó bujdosott a hantok alatt.

 

Mihály felvette a metszés díját, s mikor újra kimegyek, meg van kapálva a föld. Kétágú kapával, mélyen csákányozva.

 

Rám kacsint, s azt mondja:

 

- Értem én már a nagyságos urat... - s odaintett a mélyművelésre. - Tudja a nagyságos úr, mit csinál.

 

Egész évben nagyszerűen dolgozott. De furcsa átalakulást vettem észre rajta: gazdája lett a szőlőnek. Ott lakott benne. Minden szabad idejét ott töltötte. Két hold szőlő nem foglalja le minden idejét egy ilyen erős embernek, pláne a sürgős munkákra napszámosokat is hívott, mert megmagyarázta, hagy annak idejében kell elkészülnie. Ám az öregeket sose hívta. Kérdem, mért nem. Azt mondja: nem kell neki, hogy a pipát tömjék. Neki munkás kell... Szóval akármilyen messze dolgozott is napszámba, éccakára megjött, és egész éjjel őrizte a szőlőjét, szinte kézzel húzta kifelé a leveleket. Fújta, hogy jobban égjen az élet tüze.

 

Mikor a szőlő virágzott, egy reggel köd volt. Aznap nem ment munkára, míg a nap fel nem sütött. Reszketve nézte, nem tett-e kárt a köd a virágzásban.

 

Ha szárazság volt, majd megbomlott, mi lesz a szőlővel. Hirtelen sok eső jött, akkor még jobban szédelgett, nem árt-e a szőlőnek. Peronoszpóra mutatkozott, már kavarta a bordói levet, és permetezett.

 

Egy nyári vasárnapon új ruhában állított be.

 

- Mi az, Mihály? Tán lakodalomba készül?

 

- Restelltem már az ócska zubbonyt. Hitelbe vettem... Megmutattam a szabónak a szőlőt: adott rá egy ruhát.

 

De a legfurcsább az volt, hogy kezdte ki nem szedni a napszámot.

 

- Nincs szüksége pénzre?

 

- Hadd maradjon a szüretre. Mer osztán nagyon hibázna, ha nagyon sokat levonna a nagyságos úr.

 

Már nem akart a kapitálishoz nyúlni. Tőkét gyűjtött.

 

Akkor volt a szárazság. Két hónapig egy szem eső sem esett. Jön egy vasárnap az új ruhában, s mondja:

 

- Templomba vótam.

 

- Ne beszéljen... Mikor vót utójjára?

 

- Mikor a századdal kirendeltek misére... Kálvinista vagyok, de menni kellett... Magam kedviért nem is tudom, mikor vótam valaha...

 

- Aztán könyörgött a jó Istennek?

 

- Nemigen esett jól.

 

- Mér?

 

- Hátam megett ült egy vénember, ez úgy ordított, majd beszakadt a fülem. Mondtam is neki, ne bőgjön annyira, nem siket az Isten.

 

Avval elment a szőlőbe, és nézte a fürtöket. Ha szemmel verni lehet, talán gyógyítani is.

 

De úgy látszott, érdemes volt templomba menni, elmúlt a szárazság, s Mihály egyre vidámabb lett. Egy este bizalmasan szólt:

 

- Nagyságos úr..., most nagyot mondok... Mán nemigen veszem el a jányt...

 

- Miért?

 

- Hát... világkódusa..., mit csináljak egy kódusból kettőt?... Kapok én mán fejjebbvalót is... Most is olyan szép szeretőm van, de olyan..., özvegyasszony..., hét hód fődje van...

 

Kicsit be volt borozva, csillogott a szeme, beszédes volt.

 

- Tuggya..., ha az embernek van valami kilátása..., egész másképp néznek rá... Jövőre is ide tetszik adni a szőlőt?

 

De ősz felé nehéz idők jöttek. Szüret előtt leesett a bor ára. Mindenfelé jó termések mutatkoztak, s azok a kutya újságok is csak olyanokat irkáltak, amitől romlik helyben az ár... A tavalyinak már a felét is alig ígérték. Mihály olyan lett, mint akit kilúgoztak. Újra előkerült a bakaruha, még vasárnap is.

 

Azt mondja egyszer:

 

- Nagyságos úr. Soha én nem tudtam, mi az éccakai gond. Világéletemben úgy aludtam én, mint a tej. Most asse tudom, hol áll a fejem. Ezek a betyár borkereskedők már veszik a mustot előre, de oly szemét áron... Nekem is kínált a kocsmáros, hogy ha kell, ád, felírja, majd fizetek szüret után... De most igyam meg, osztán dufláját adjam majd érte?...

 

Sajnáltam szegényt. Az arca beesett. Már egészen kapitalista lett, már végigszenvedte a piachangulatokat, az áralakulás borzalmait.

 

Vigasztalni akartam:

 

- Nem baj, van szép szeretője. Majd megvidámítja.

 

- A fenét..., nem kell nekem szerető..., van nekem elég gondom. Avval halok, avval kelek.

 

Szüretkor, a prés mellett őszintén megvallotta:

 

- Tuggya, mit sajnálok, nagyságos úr?... Hogy azt a marhaságot csináltam, hogy nem szedtem ki több pénzt előlegbe napszámra... A nagyságos úr pedig adott vóna... Mer a nagyságos úr jó ember... Mikor hazajöttem, mondták, csak ide kapjak be, mert bolond, aki a nagyságos urat be nem csapja..., itt mindig dufla napszám vót..., én meg olyan ökör vótam, hogy csak arra spóroltam, hogy több maradjon a termésbül.

 

Az a furcsaság történt, hogy éppen a szüret alatt emelkedni kezdett a bor ára. Ettől hirtelen megvidámodott, s jön hozzám:

 

- Nagyságos úr, tessék csak ide figyelni... Ne adjuk el még a mustot... Szentendrén van egy kocsmáros, az ád kölcsön hordókat... Pince van..., tegyük el, nem kér enni...

 

Megjelent a kapitalizmus jellemző tünete nála is: a spekuláció.

 

Belementem. Azonnal szekeret szerzett, s kihozta a hordókat. Egy litert sem akart kiadni.

 

Disznótornál és szüretnél a gazdának folyton kóstolót kell küldenie. Ő nem adott senkinek egy kortyintást sem, s irigyen nézte, és pontosan felírta, hogy én a magaméból kinek mennyit utaltam ki, hogy ezt a felezésnél levonja az én részemből. De még azon felül meg is dorgált:

 

- Isten ellen való... vétek adni...

 

Tavaly még nagyon megköszönte, hogy egy litert kapott minden munkás. Így ő is.

 

Mikor a must mind lent volt a pincében, megelégedetten dörzsölte a kezét. Szép termés volt. Ha el lehetne adni jó áron, szép pénz ütné a markát...

 

- Spórol a lakodalomra? Mi van a jánnyal?

 

- A jány... - legyintett. - Nem törődök én a jánnyal..., az csak olyan ijedség vót... Az ember begyullad, akkor kapkod fűhöz-fához... Visszajött a szép szeretőm, de még másik is került... Ha akarom, egy harmincholdas gazda is hozzám adja a jányát..., mer van ám ezeknek szemük..., minden paraszt megnézte, hogy mívelem én a szőlőt... Oroszországba tanultam, annak a déli felin sok szőlő van... Sok rossz szőlő van a határba, nem bánnák, ha megszakítanám magamat benne...

 

Szüret után ott feküdt a bor a hordókban. De valami nem nagyon tetszett: mindennap több lett.

 

Hű fene - mondom magamban -, baj van! Ez már megtanulta a kapitalizmust mindenestül, már a manipulációnál tart.

 

Éppen vevő jött, mondom neki: adjuk el.

 

Ő nem. Ő karácsonyig nem ád egy litert se. Ha én akarom, osztozzunk, ő a magáét őrzi.

 

Hát én eladtam a magamét, s átnyújtottam neki a pincekulcsot, avval beköltöztem családommal a városba.

 

Csak februárban jöttem ki legközelebb. Mihály sovány volt, sápadt volt, mérges volt.

 

- No, a nagyságos úr jól kibabrált velem. Azóta se vót olyan ára a bornak. Tudott a nagyságos úr valamit: azért adta el.

 

- Maga még semmit sem adott el?

 

- De. Ötöt eladtam a kocsmárosnak, hármat meg egy szentlászlói tótnak tűzifáért... Még a héthektós megvan... De más itt a bibi... Nem mondta nekem a nagyságos úr, hogy ez olyan fene rossz bor... Aki megvette, az többet nekem nem köszön... De én se lefrektálok rá jövőre...

 

- Hát mit csinál most evvel a borral?

 

- Csapok egy nagy lakodalmat, s megisszuk.

 

- Olyan nagygazda házához házasodik, ahol hét hektót isznak meg?

 

- Nem..., mégis elveszem a jányt... Szegényhez szegény dukál...

 

Következő esztendőn kivágattam a szőlőt... Olyan bort csakugyan nem érdemes termelni, hogy ha valaki megveszi, ne köszönjön... Ha nekem nemköszönőkre van gusztusom, megírom az igazságot, mindjárt van elég...

 

Mihály azonban nem itta meg a hét hektó bort a lakodalmon, hanem elcserélte hét malacért. A felesége felnevelte, s most két jó lova van, s fuvarozásból vígan él.

 

A kapitalizmusnak búcsút mondott, mert szeret éjszaka nyugodtan aludni.

"Uram. Rendeld már, hogy hazamehessünk. Mindegy, hogyan, és mindegy, milyen áron. Nem akarunk többé bujdokálni ezen a zord, otthontalan világon. Ha kell, gyalog is, éhesen, vacogva, tépett lélekkel és halálra váltan: csak otthon legyünk egyszer hazánkban..."  (Wass Albert)